Egy anya karácsonya ember gyerek nélkül...

Aki ismer tudja, hogy nálam nagyobb barátja és rajongója nincs a karácsonynak. Én már novemberben ünnepi lázban égek és alig várom december elsejét, hogy legálisan is hallgathassam a kedvenc karácsonyi zenéimet, mert hát van egy imádnivaló grincs férjem, aki kikötötte, hogy decembernél hamarabb nincs jingle bells és társai. Mindig elmondom neki, hogy alig várom, hogy gyerekünk legyen, mert akkor nem maradok magamra a nagy rajongásomban...

De idén is magamra maradtam...már ami a saját ember gyereket illeti. Minikénk úgy döntött, hogy ezt a karácsonyt még fizikálisan nem tölti velünk. Nagyon hiányzik és leírhatatlan milyen érzés olyan édesanyának lenni, akinek a kis babaszagú, selyembőrű embergyereke még valahol angyalkaként repdes. Hiányát senki és semmi nem pótolhatja, de azért szerencsére van egy csomó olyan gyerekem, akiket nem én hoztam a világra, de a szeretetük enyhíti a fàjdalmat és  kárpótolnak, akiknek hozhatok egy kis karácsonyi hangulatot az életükbe. Idén karácsonyra a kecskeméti kórház gyerek osztálya kapott egy kis csomagot remélve, hogy azok a picik is kaphatnak az én rajongásomból és szeretetemből, akik betegen kórházban kénytelenek tölteni az ünnepeket. És hát vannak nekem "barátgyerekek" és "rokongyerekek" , akik mosolyt csalnak az arcomra, akiket nagyon szeretek és meglephetek karácsonykor is.

De van mèg itt valaki, akit közel két éve azért kaptam, hogy enyhítse az embergyerek hiányát. Terápiás gyerekpótlékként megérkezett hozzám Gandhi, hogy bearanyozza a napjainkat és legyen kivel bolondozni karácsonykor. :) Kicsi szőrös négylábú babám igazi gyerek, imád ajandékot kapni, játszani és legalább olyan izgatott, mint a bolond anyja. Szenteste neki és kispajtásának is készültem meglepetésekkel és az alábbi képek bizonyítják, hogy megérte. 

Remélem, hogy a következő karácsonyt már nagycsaládosként tölthetjük együtt békében és szeretetben!

Nagyon boldog, szeretetben gazdag ünnepeket kívánok és ne feledjétek, hogy a karàcsony a szeretetről, a családról és a gyerekekről szól! 

Minden szülőnek üzenem, hogy legyetek hálásak gyerekeitekért és szeressétek őket nagyon és jól!

Az a nap...

Ez az a nap, amikor nem hozhatom világra a gyermekemet...

Kilenc hónappal ezelőtt csoda történt, egy kis angyal érkezett hozzánk. Ugyan rövid időre , de beköltözött a pocakomba és pár hétig a MINDENT jelentette. Életem legszebb pár hete volt, hiszen valóra vált az álmom és végre én is kismama lettem...ÉDESANYA. Bármennyi gyermekünk lesz még én akkor is azon a szép tavaszi napon lettem anyuka, amikor meghallottam az icipici szívét dobogni. Soha nem fogom elfelejteni... 

Bárcsak ma a kezemben tarthatnálak Minikém, bárcsak átélhetnénk az első találkozást, bárcsak láthatnám a kis pofidat, érezhetném az illatodat... de bárcsakok ide vagy oda Te már mindig a mi kis angyalkánk leszel, aki türelemre, szeretetre és kitartásra tanít minket!

Nagyon szeretünk!
Anya és Apa

Napsütötte Toszkána: Monteriggioni, Siena, Montepulciano

Az utolsó teljes napunk elég sűrűre és töményre sikerült. Eredetileg csak Monteriggioni és Siena volt tervben, de azután elcsábultunk még Montepulcianóba is a délután folyamán és jajj de jól tettük!

Imádom az októberi hűvös, de napos reggeleket, amikor a köd leszáll a vidékre és a napsugarak valami tüneményes táncot járnak utat törve maguknak, hogy még a nagy hidegek előtt felmelengessék az egész lényemet. Az, akkor pont egy ilyen reggel volt. Reggeli után elindultunk Monteriggioniba, ami pár perc autóútra volt a szállásunktól. Életemben nem láttam még ennyire pici és cukorfalat kis városkát. Mintha időutazáson vettünk volna részt és pár évszázadot visszarepültünk volna az időben. A várost körbeveszi egy magas városfal, amin végig tudtunk sétálni és persze beláttuk az egész környéket, mondhatom meseszép panoráma tárult elénk akár befelé a várost néztük, akár kifelé a tájat bámultuk. Betértünk egy kézműves üzletbe, ahol vettünk két kis kávéscsészét, amiből azóta is isszuk az eszpresszót és ristrettót itthon. Tekintve, hogy a város mennyire pici elég gyorsan felfedeztük és végül tovább is indultunk Sienába.

Miután sikerült a városfalon belül nagyon jó helyen parkolnunk Sienában az első utunk a Piazza del Campóra vezetett. Egyébként a három dombra épült középkori óvárost csak gyalogosan lehet körbejárni, picit labirintus szerű hangulata van a keskeny utcáknak, sikátoroknak, de végül mindent megtaláltunk, amit szerettünk volna. Szóval, hogy meglegyen a "DOLCE FAR NIENTE" életérzés az utolsó napunkon is, így a kagyló formájú főtéren leültünk egy kávézó teraszára elfogyasztani egy jó ristrettót, sütit és persze nekem nem maradhatott ki egy pohár Chianti. Na élni tudni kell és persze azonnal vérré vált bennem és megadta az erőt a nap hátralévő részéhez. :) A Campo mostani formáját a 14. században érte el, a város fontos közösségi tere, piac is volt és mai napig itt rendezik meg évente kétszer a Palio lovas versenyt. Miután feltöltődtünk és magunkba szívtuk a helyiek és turisták elegyének nyüzsgő látványát továbbálltunk megnézni a Duomo-t. Hihetetlen, ahogy kilépsz egy szűk sikátorból, belépsz egy térre, ami egyébként nem tűnik túl tágasnak, és ott áll egy hatalmas épület, amit több száz évvel ezelőtt minden modern technikai eszköz nélkül hosszú évtizedekig építettek, ami túlélt háborúkat, tűzvészeket és egyéb katasztrófákat és mégis ott áll mai napig és emberek milliói nézik évente szájtátva. Csodálatos. Szóval mi sem voltunk kivételek...szájtátva körbejártuk a dómot, megnéztük Donatello, Michelangelo és Bernini szobrait, a földalatti kriptát, a könyvtárat, a múzeumot és a keresztelő kápolnát. Csak remélni tudom, hogy a képek visszaadják valamennyire azt a szépséget, amit mi láttunk, de aki teheti menjen és nézze meg saját szemével.

Sienában ebédeltünk egy hangulatos tavernában, majd még bóklásztunk a középkori óvárosban és végül útra keltünk utolsó helyszínünkhöz.

Ha lehet fokozni az igazi toszkán hangulatot, akkor az Montepulciano-ban lehetséges. A szintén középkori város egy kialudt vulkán oldalába épült, ahonnan a kilátás tényleg az álmainkban szereplő Toszkánára néz. Mesés lankák, szőlő ültetvények, tornyosuló cédrusok... igazán szemet gyönyörködtető. Ahogy belépünk egy firenzei reneszánsz művész által tervezett városkapun elénk tárul a meredek főutca, amin végig haladva középkori és reneszánsz paloták sorakoznak, kis üzletekkel, helyi árusokkal. Aztán ahogy haladunk a hegyi kecskéknek tervezett kaptatón felfelé elénk tárulnak kisebb nagyobb terek régi időket idéző épületekkel, templomokkal. Betértünk pár üzletbe elkölteni egy kis lírát, jah nem, eurót... Vettünk helyi borokat, sajtokat, sonkákat, hogy még napok múlva otthon is érezhessük legalább ennek a csoda helynek az ízeit, illatait. Hozzáteszem nem sokáig tartott ki a sok finomság. Főleg a borok fogytak el elég hamar. :)

Tökéletes záró helyszíne volt Montepulciano a mi kis szülinapi toszkán utunknak. Magunkba szívtuk az olasz életérzést és igyekszünk a mai napig néha elővenni a "DOLCE FAR NIENTE" mottót. :)

Melyik a rosszabb?

Melyik a rosszabb? Amikor iszonyúan sajnálnak vagy amikor azt feltételezik, hogy úgysem tudsz örülni más örömének, mert téged éppen veszteség ért...

Sokat gondolkodtam az utóbbi hetekben azon, hogy a fájdalmamra érkező reakciók közül melyik a legidegesítőbb, melyik veri ki a biztosítékot a legjobban és arra jutottam, hogy az, amikor az emberek magukból kiindulva, abszolút saját rosszindulatukat tükrözve azt hiszik, hogy azért, mert engem szörnyű veszteség ért, akkor nem tudok őszintén és önfeledt örülni más örömének, csodájának. Mivel én is magamból indulok ki és nálam jobban senki nem ismer engem, így bennem fel sem merül, hogy ne teljes szívemből, minden szeretettemmel fogadjam a családban és a barátok között a nagy bejelentéseket, legyen az egy eljegyzés, egy kitűzött esküvő időpontja, vagy egy új élet születése. 

Sokat hallottam nőtársaimtól, hogy elegük van már a facebook-ból és az összes ismerősükből, mert hogy mindenki tölti fel az eljegyzéses, esküvős és persze bébi fotókat és hogy nekik meg nem jön össze semmi. Szerintem mindannyiunkban van az a pont, amikor valóban elkezdenek idegesíteni ezek a posztok, pláne, ha van olyan, aki ebből sportot űzve szerelme és gyermeke minden másodpercét megosztja... Nekem is volt ilyen pillanat, de soha nem egy gyermek születése kapcsán. Hiszem, hogy egy gyermek születése a világ legcsodálatosabb dolga, természetesen az én világomban és a barátnőim a megmondhatói, hogy nálam jobban maximum ők örültek jobban a kisbabájuknak. De persze nem vagyunk egyformák, mindenki másképp kezeli a veszteségeit és másképp reagál egy gyermekre, aki nem az ő saját szülöttje. Én soha nem tudnék utálattal és irigységgel nézni egy kerekedő pocakú kismamára vagy aki éppen a babáját tolja az utcán, engem jó érzéssel, reménnyel tölt el és azt kívánom a picúrnak, hogy az anyukája legalább annyira szeresse, amennyire én szeretem a meg nem született gyermekemet és amennyire szeretni fogom a többit.

És ha lehet egy kívánságom, akkor azt kérném minden nőtársamtól, hogy mielőtt magukból kiindulva, meggondolatlanul kinyilatkoztatják a sokszor sértő és fájdalmas mondanivalójukat, először gondolják végig, hogy nekik hogy esne vagy inkább hallgassanak örökre!

Egy megszakadt szív története

A korábbi bejegyzések a várandóságommal kapcsolatban 1-2 héttel ezelőtt íródtak, ahogy napról napra közelebb kerültünk az álmunk beteljesüléséhez. Nem mertem még babonából közzé tenni a reménnyel teli soraimat, de most hogy ez az álom szertefoszlott, úgy éreztem meg kell, hogy osszam, mert egyrészről segít, ha kiírom magamból a fájdalmamat, illetve hátha olyan is olvassa, akinek jelent valamit az, amin én átmentem. Biztos, hogy sokan átesnek a terhességük kezdetén úgy a vetélésen, hogy nem is tudják, hogy ez az volt, mert hát többnyire természetes úton esnek teherbe és mikor elmegy a baba még meg sem tudták, hogy egy kis élet növekszik odabent, majd hirtelen csak megáll... Az én helyzetem más, hiszen lombikos baba volt, az én Minikém. Minden percét nyomon követtük az előkészületektől egészen a fogantatásig, az első szívverését is láttuk és sajnos látnunk kellett, amikor már nem vert a kicsi szíve.

 

Hogy miért kellett ennek így történnie? Mi végre jött hozzánk ilyen pici időre? Miért hagyott itt ilyen hamar? Egy csomó kérdés kavarog bennem és csak keresem a válaszokat, de ezidáig csak holtkórosként élem túl az egyik napot a másik után. A hangulatom is teljesen hullámzó, hol jobban hol rosszabbul vagyok. Sokszor azon kapom magam, hogy a hasamat simogatom, ahogy tettem az első pillanattól kezdve és amikor rájövök, hogy már nincs bent senki, a szívem újra és újra darabokra törik.

Mindenki azzal biztat, hogy majd az idő begyógyítja a sebeimet és ne aggódjak majd jön a baba, amikor jönnie kell... és az ezekhez hasonló jelenleg nagyon bántó szavak. Valahol tudja az ember, hogy sajnálatból és jóindulatból mondják, de én semmi másra nem tudok gondolni, csak az elveszett gyerekemre, aki amilyen nehezen és hosszú várakozás után életre kelt bennem, olyan gyorsan elment. Mint a Mátyás király mesékben; jött is és már ment is és én meg itt maradtam a darabokra tört szívemmel és a mélységes fájdalmammal. És amire rádöbbentem a napokban, amikor férjem nagypapájának a temetésén néztem a gyászoló és a búcsúzó családot, hogy minden lélek megérdemelné a gyászt és az itt maradottak a lehetőséget, hogy elbúcsúzzanak és elengedjenek. Erre a kegyre egy várandós nőnek esélye sincs...az egyik percben még ver az a pici drága szív, majd megszűnik dobogni, aztán vagy spontán elvetél vagy jöhet a kórházban a műszeres befejezés. Nekem az utóbbi volt...elaltattak és elvették. Felébredtem és rájöttem, hogy újra egyedül vagyok és el kell engednem. De hát hogy lehet csak úgy elengedni gyász szertartás nélkül?

Minike már örökre a "megnemszületett" gyermekem lesz. Egy vígasztal itt a veszteséges napokban, hogy a drága Papa fent vigyáz a kisbabánkra és nincsenek egyedül! 

 

Szívverés és álomkór

Még csak pár napja, hogy először láttuk Minikénket, de akkor még olyan picur volt, hogy a kis szíve még nem vert. Annyira aggódtam, hogy elindul-e a kis drága, hogy nem bírtam kivárni a hét végét, mikor újra megyünk az intézetbe, szóval elmentem itt Kecskeméten ultrahangra, ahol a szonográfus már látott egy 2 milliméteres babuskát, akinek ver a szíve, de még egy picit lassan, az került a leletre, hogy bradycard. Totál kikészültem, borzalmas délutánom és éjszakám volt, annyira aggódtam érte, hogy miért lassú, miért nem ver már gyorsabban, miért nem nagyobb már... A várandósság tényleg egy más állapot, mindig aggodalmaskodó típus voltam, a szeretteimért folyton aggódok, de ezt nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen mértékben lehet fokozni. Alig vártam, hogy reggel végre a saját nőgyógyászom is megvizsgáljon, megnézze a leleteimet és megnyugtasson. Szerencsére sikerült neki, mert mindent rendben talált, még az Anyukámnak is megmutatta a pulzáló kis rizsszemet.

Aztán amikor lehiggadtam és megnyugtattam magam körül mindenkit, akiknek persze nem sikerült engem megnyugtatni, rájöttem, hogy mit is várok el az én Minikémtől, hisz az anyja is lassú, alacsony vérnyomással, miért is kellene neki kitűnni. :) Na persze nem beszélve arról, hogy lassan egy hete folyamatos álomkórban szenvedek. A fejem le akar gurulni a nyakamról és a szemhéjam feszt le tudna ragadni. Olyan álmos vagyok, mint aki hónapok óta nem aludt, pedig a körülményekhez képest elég jól alszom éjszakánként és az a 7-8 óra meg is van. Reggel meglepően frissen ébredek, de aztán délelőtt jön a szuper kóma, majd ebéd után egy újabb hullám és végül kora este már totál hulla vagyok. Szóval szegény gyerekem mitől is lenne friss, amikor az anyukája gyakorlatilag napok óta alvajáró.

Pár nap múlva újra megnézhetjük együtt a férjemmel méhem picuri gyümölcsét és remélem majd jól megdicsérik milyen ügyes és, hogy jól fejlődik. Ő jár minden pillanatban a fejemben, ő adott értelmet az életemnek!

Na nézzük kik laknak odabent!

Végre eljött az első terhes ultrahang ideje, két héttel a tesztelés után. A terhességem ekkorra 6 hetes 5 napos, a hcg hormon szintem az egekben és a korai várandósság tünetei is aranyosan kerülgetnek, mint a feszülő, elnehezedett, megduzzadt cicik, állandó pisilhetnék, néha egy kis émelygés és szédülés. Jah és majdnem kifelejtettem a hihetetlen, de kerekedő pocakot. Nem tudom, hogyan lehetséges, hiszen másoknál a 3-4. hónapnál előbb semmi külső jele nincs, de én ha akarnám sem tudnám elrejteni vagy behúzni a dinnyéimet. :)

Ismét Budapestre, a Forgács Intézetbe kellett menni, ahol kitörő örömmel fogadtak, nem tudom, hogy akikkel együtt voltunk a leszíváson és a beültetésen, azok közül másnak sikerült-e. Nagyon remélem, hogy igen. Hála az égnek a férjem is bejöhetett és a vállamnál állva ő is megnézhette a monitort és az onnan integető cukorborsót. Ugyanis hurrááá, jippijáááiééé ott van bent egy icurka-picurka mini gyerek, aki öt hetes méretekkel rendelkezik. Jó helyen tapadt meg, jó méretű petezsák és szikhólyag. Sajnos szívhang még nem volt látható, hallható, de megnyugtattak, hogy az még korai is lenne, mert a kisbabám még csak 2 milliméteres. Következő héten újra jönni kell és akkorra már lehet verni is fog a kis szíve.

Azt nem tudom, hogy hová lett a másik babuska... érdekes ez az egész amúgy. Végig olyan megérzésem volt és a családnak is, hogy iker babáink lesznek, hogy ott van a két kis nyuszifül és őszintén csalódott is voltam, amikor csak egy babát látott az orvos. Tudom, hogy nem szabad elégedetlennek lennem, mert ez az egész már így is egy kész csoda, hogy elsőre így eljutottunk eddig, de azért az anyai ösztönök már dolgoznak. Mindketten az én babáim, láttam, ahogy betették őket a méhembe és az elmúlt két hétben mindkettőjüknek beszéltem és énekeltem. Mindkettőjüket szeretem és ígéretet tettem nekik, hogy vigyázok rájuk. Aztán lehet, hogy a másik babám úgy döntött, hogy később jön és ezt nekem el kell fogadnom, de nehéz... Azért még bizakodom, hogy a következő ultrahangon esetleg előkerül a másik kis nyuszi.

Két hét várakozás és a nagy tesztelés

A beültetés utáni két hetet otthon töltöttem a kiskutyáimmal, akik gondosan vigyáztak rám. Édes pofák! Meglepően gyorsan teltek a napok, pedig nem sok hasznosat csináltam. Egész nap mentek a sorozatok, pihenés gyanánt olvastam is és igyekeztem nem keresni magamon semmiféle tüneteket. Állítólag ez egy amúgy is fontos lombikos szabály, hogy nem keressük-kutatjuk, mert akkor biztos, hogy talál az ember lánya és aztán meg jöhet a nagy pofára esés. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy higgadtan és minden szabályt betartva sikerült véghez vinni ezt az amúgy baromi unalmas két hetet.

Végre elérkezett a nagy tesztelés ideje. Előző nap feltankoltam jó pár terhességi teszttel biztos, ami tuti alapon. Férjem megkért, hogy korán reggel csináljam meg, mielőtt ő elindulna dolgozni. Eleget is tettem a kérésének és hajnalok hajnalán amúgy is totál teli hólyagomnak jól esett a könnyítés. Mielőtt leírom a kálváriámat leszögezném, hogy soha az életben nem volt még pozitív tesztem. SOHA! Szóval lepisiltem a tesztet, ahogy azt az ábrák javasolták és hirtelen megjelent egy erős csík... vártam 1-2 percet, maradt az egy. Sokkot kaptam, elkeseredtem és nem tudtam mit fogok kezdeni ezek után magammal. Visszamentem a hálóba a férjemhez, odaraktam a tesztet elé és mondtam neki, hogy nem jött össze, majd visszabújtam az ágyba. Erre szegény csak nézegette a tesztet és mondja, hogy Szívem ezen van egy másik csík is. Na persze! Megnéztem azért és valóban volt, de elég halvány. Nem hittem benne, hogy ez bármi jót is jelenthet. Majd addig nézegettem, hogy egész felerősödött a második csík, de még mindig sokkos állapotban voltam és hitetlenkedtem. Muszáj volt telefonos segítséget kérnem, lefotóztam a nyamvadt kis tesztet és átküldtem két barátnőmnek, az egyikük kismama, a másiknak meg van egy 1 éves kisfia...gondoltam ők már csak láttak normális pozitív tesztet... Mindketten küldték a szívecskéket és meghatottan gratuláltak, én meg még mindig ott ültem, mint egy béna és nem hittem a szememnek és nekik sem. Nem tudom, hogy mennyi idő kellett, mire felfogtam.

Nincs mit tenni, ez már valószínűleg a várandós hülyülés! :)

Aztán a nap folyamán csináltam még kettőt, majd másnap reggel és következő héten is egyet. Felhívtam az intézetet, ahol elújságoltam a többszörös pozitív teszteket, mire a legédesebb doktor bácsi megkért, hogy most már ne csináljak több tesztet, hanem gyűjtsek a pelenkára és két hét múlva menjek hozzájuk ultrahangra. 

Gondoltam magamban, ez most komoly? Újabb két hét? De hál istennek az is gyorsan eltelt...

Vágyakozás

A közvetlen környezetünk, a családunk és a barátaink tudták, hogy nálunk sajnos nem jön csak úgy magától a várva várt gyermek. Bármennyire is bíztunk benne és tettünk meg mindent, kiderült, hogy természetes úton nem sok esélyem van teherbe esni, mert elzáródások vannak és összenövések a kismedencémben. Amikor 2015 karácsonya előtt egy-két nappal egy laparoszkópos műtét után közölte a diagnózist az orvosom, egy világ dőlt bennem össze. A fájdalom és tehetetlen düh uralkodott el rajtam és csak magamat tudtam hibáztatni, hogy defektes vagyok. Szomorú és elkeserítő pillanatok voltak. Aztán megkaptuk a beutalót lombik bébi programra, ami egy kis erőt adott, hogy hátha mégis van esély a vágyott babára. A Forgács Intézetet javasolták és februárban már ott is voltunk, amúgy pont aznap este lettem édesanya...egy négylábú szőrös gyereké! :)

Minden vizsgálati eredményünk jó lett, kivéve az én rendetlenkedő inzulin rezisztenciám, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy várunk és megpróbáljuk először azt rendezni. Nyáron átestem a petevezeték átfúváson (azt kívánom, hogy senkinek ne kelljen átélnie azt a fájdalmat)és kiderült, hogy az egyik petevezetőm talán mégis csak átjárható. Ezen felbuzdulva belevágtunk egy inszeminációba, de sajnos nem jártunk sikerrel. Ebben az időszakban még Budapesten éltünk és én már folyamatosan azt éreztem, hogy nekem nem itt van a helyem. Nem voltam boldog a városban, ahol már 12 éve éltem és nem voltam boldog a munkahelyemen, nem voltam boldog, hogy nem sikerül anyává válni... Több hónapig jártam pszichológushoz, aki nagyon sokat segített rátalálni újra magamra és elfogadni magam és azt a helyzetet, amiben épp vagyunk. Közben elvégeztem a kismama és babás jóga oktatói képzést, ahol csodálatos energiákat kaptam az oktatóktól és a társaimtól. Teljesen átalakult bennem minden az anyaság, várandósság és baba témában és örökre hálás leszek nekik ezért!

Szóval nem volt maradásunk és hál istennek a férjem is úgy gondolta, hogy sokkal jobb lesz nekünk vidéken és fogjunk bele a közös álmunk megvalósításába! Elkezdtük árulni a lakást, én új munkahelyet kerestem Kecskeméten és közben vártam a decembert, mert akkora volt időpontunk lombik kezelésre. Amint elhatároztam, hogy menni kell, azonnal jött az új munkalehetőség Kecskeméten és a lakás is elég gyorsan elkelt, szóval irány a szülővárosom, új élet, új kihívások! Amint elindult az új életünk, újra élet költözött belém, teli voltam tervekkel és lehetőségem nyílt a munka mellett jógát is oktatni egy szuper jóga stúdióban egy nagyon klassz kis csapattal. Majd sajnos körvonalazódott bennem, hogy az új főnököm nem annyira családbarát és semmilyen szinten nem támogatja az én családalapítási terveimet, úgyhogy átrakattam februárra a lombikot, hogy nehogy gond legyen a próbaidő alatt... Nem jártam sikerrel, ugyanis a próbaidő alatt felmondtak és egyértelmű volt,hogy a tervezett baba miatt, mindezt karácsony előtt pár nappal. A második elcseszett karácsony, kezdtem azt hinni, hogy a legkedvesebb ünnepem valamiért megharagudott rám, pedig nálam lelkesebb imádója nincs. Na mindegy! Túl lendültem a csalódáson és csak a februárra koncentráltam és minden porcikámmal készültem rá. Hosszú volt a január, talán még sosem volt ennyire hosszú...

Babagyár

Végre elérkezett a nap 2017. február 6., amikor elindulhatott a long protokoll lombik programunk. Az első lépés egy vérvétel volt korán reggel, majd délután vissza kellett telefonálni, hogy milyenek az eredmények, indul-e a mandula. Még csak az első nap, de már kezdődik a körömlerágós, kiborulós várakozás. Hála az égnek, jók lettek az eredmények, úgyhogy kiválthattam az első adag injekciót. Következő lépés kivárni, hogy megérkezzen a menstruáció, majd a ciklus harmadik napján irány az újabb vérvétel és az újabb idegbaj délutánig vajon jól reagálok-e a szurikra. Ezen is tovább lendültünk sikeresen, jöttek a következő adag injekciók. Lassan egy szexi tűpárnához hasonlított a pocakom és az egész család hősként tekintett rám minden reggel és este, amikor beadtam magamnak az újabb és újabb löketet. Férjem meg is jegyezte, hogy belőlem tuti jó drogos lenne, nem úgy mint belőle, mert ő képtelen lenne magát megszúrni. De szerintem csak a férfiaknak fogalmuk sincs arról, hogy egy gyermekre vágyó nő bármit megtenne, ha azt mondták volna döfjek magamba egy nagy kést, mert majd attól leszek várandós, én azt is megtettem volna a siker érdekében, ahogy szerintem bármelyik sorstársam.

Elérkezett az első ultrahang, amikor is az orvos megnézte, hogy állnak a tüszők. Nagyon mókásra sikerült az első vizsgálat, mert épp égnek meredő lábakkal feküdtem fent a széken és a dokival a tüszőket sasoltuk, amikor bejött a másik orvos is és odalépett, belebámult a monitorba, majd elégedetten vigyorgott és közölte nagyon szuper a helyzet. Olyan érzésem volt, mintha ezek ketten elégedetten vigyorogva konstatálják, hogy milyen klasszul tudnak gyereket csinálni. :) Mindenesetre iszonyú rendesek és körültekintőek voltak a doktor urak és nagyon udvariasak is, de hát azért ez a fiús csibészség nem maradhatott el. Jó érzés volt, hogy nem betegként kezelnek és egy percig sem volt "futószalag" effektus érzésem. A következő és a harmadik ultrahangon is minden rendben volt, úgyhogy elérkezett a tüszőrepesztés ideje és a petesejt leszívásé.

Szombaton, 2017. február 25-én kellett beadni a tüszőrepesztő injekciót és hétfőn menni kellett a beavatkozásra. Nem gondoltam volna, hogy milyen jó hangulatban fog telni a műtét előtti időszak. Három sorstársammal várakoztunk a családias tágas szobában, majd egyesével, egymás után vittek el minket altatni. Én voltam az utolsó, szóval végig néztem háromszor, ahogy elvisznek mindenkit a "kivégző osztag" elé. Szerencsére semmi borzalmas nem történt, nagyon kedvesek voltak a műtőben és kb. 5 másodperc sem kellett, hogy bealudjak. Mikor a kényelmes ágyamban felébredtem, nem éreztem semmit, nem fájt semmim, de azért még egy óráig pihengetni kellett, közben jött az embriológus és közölte, hogy 4 petesejtet sikerült leszívni és a spermakép is nagyon jó. Csak estére éreztem, hogy szurkál a hasam, de nem volt vészes. Annál rémesebb volt az újabb várakozás, másnap reggel kellett telefonálni, hogy mi a helyzet. Mielőtt tárcsáztam az intézetet már a torkomban vert a szívem és sokkos állapotba kerültem(Móni idegállapotba gyüttem), de szerencsére jó hírek vártak. Három babuskánk lett, akikhez nagyon gratuláltak. Letettem a telefont és csak zokogtam, mint egy bőgőmasina. Akkora kő esett le a szívemről. Következő nap is telefonálni kellett, még mindig hárman voltak, majd csütörtökön reggel újra, hogy mehetünk-e a babákért. Mondta a doki, hogy ketten maradtak és őket még aznap vissza is ültetik. Olyan érzés volt Budapestre menni a babákért, mintha nem is a férjem és a kocsi vinne, hanem a saját szárnyaimon repülnék.

Az embrió transzfer, vagy beültetés érzésre olyan, mint egy klasszikus nőgyógyászati vizsgálat, semmi fájdalom, semmi borzalom, csak az izgatottság. Mondjuk az elég nonszensz, ahogy az embriológus besétál egy katéterrel a kezében, amiben hozza a gyerekeidet, majd az orvos az ultrahang segítségével bejuttatja őket az anyaméhbe, ezt a folyamatot végig nézhettem egy nagy monitoron. Nyilván a kis csírababáim még aprócskák, szabad szemmel nem láthatóak, de a folyadék, amivel beúsztatják őket az ideális helyre az látható végig. Erről meg is kaptam az első ultrahang felvételt... Leírhatatlan érzés ezt így végig asszisztálni, az meg pláne, amikor életemben először kismamának szólítanak. Elképesztően fura volt még egy óráig ott feküdni a sorstársakkal, a kismamákkal a szobában összeszorított lábakkal, nehogy kiszökjenek a kölkök. :) 

Hazafelé az úton nem tudtam semmi másra gondolni, csak a két kis minikémre a pocakomban és imádkozni, hogy két hét múlva pozitív tesztet pisiljek. 

Happy Holi - Tavaszköszöntő

A tavasz Földünk minden táján egy fontos szakasza az évnek. A hosszú, álmos tél után felébred az egész világ, újjászületik a természet és színekbe öltözik a szürke, sivár, téli hónapok után.

Ebben az időszakban, februárban és március elején sok kultúra különböző télűző és tavaszköszöntő szokásait figyelhetjük meg. Ilyenkor kerülnek megrendezésre a farsangi bálok és fesztiválok, amikor szerte a világon színesebbnél színesebb jelmezeket öltenek az emberek és ez a színkavalkád szolgál a szürke, nyomasztó tél elűzésére és a tavasz sokszínűségének a megidézésére.

Magyarországon az egyik legismertebb ősi hagyomány a Busójárás, amit hagyományosan Mohácson rendeznek meg minden évben. A balkáni eredetű népszokás lényege, hogy ijesztő fűzfából faragott és birkaszőrcsuklyás maszkot viselve, kerepelve felvonulnak és elijesztik és eltemetik a telet, teret engedve az újnak, a szépnek, a tavasznak.

A sok izgalmas és színes szokás közül talán a legnépszerűbb és legszínesebb az indiai hindu Hólí ünnep. A világ minden tájáról érkeznek ilyenkor turisták Indiába és a helyi hívőkkel együtt részt vehetnek ezen a csodás ünnepen. Az ünnep időpontja, mint a mi húsvétunk mindig máskor van, ugyanis Indiában a holdnaptár szerint határozzák meg és Teliholdkor van ez a több napos fesztivál. Az ősi mítosz szerint Hiranyakashipu egy démon király volt, aki arra kényszerítette a népet és fiát is, hogy őt imádja és az ő királysága alá tartozzon. Fia Phralada, igaz hívő ember volt, Vishnut követte így apja akaratával szemben állt. A démon király megparancsolta Holikának a női démonnak , aki egyébként az ő leánytestvére volt, hogy vigye a lángok közé Phraladat, hiszen a démonokat a tűz nem égeti meg, a fia pedig a tűz martaléka lesz. De a tűzben Holika égett el, mert ereje csak a király jelenlétében élt, Phralad pedig mivel, Vishnut követte a tűz nem pusztította el. Így győzedelmeskedett a jó a gonosz felett.

A Hólí az újjászületés ünnepe, a természet színekbe öltözik, ahogy az emberek is ebben a pár napban. A piacokon mindenhol színes porokat lehet kapni, amivel egymást dobálják az emberek az utcán, minden csupa festék, a hívők, a turisták, a házak, az állatok. Egymás kiszínezése mellett több más szokás is van ezen az ünnepen. Nagy máglyákat raknak szerte Indiában a hívők és elégetik a télen felhalmozódott felesleges dolgaikat, amik a téli hónapokra emlékeztetik őket. Ilyenkor táncolnak, énekelnek és azt kántálják, hogy győzd le Holikát, azaz a gonosz démon nőt. A tavasz győzedelmeskedik a tél felett és egy újabb év kezdődik új lehetőségekkel, elengedjük a régit és a rosszat, beengedjük az újat és a jót!

Napsütötte Toszkána: Volterra, San Gimignano

Gyönyörű napsütéses, de hűvös reggelre virradtunk livornói szálláshelyünkön, ahol egy finom olasz reggeli várt ránk és persze egy jó kávé még az indulás előtt. Ez a nap is a toszkán dombok meghódításáról szól, végig autókázunk ezen a mesés tájon és felkeressük először Volterrát, majd San Gimignanót.

Amikor még csak terveztem az utat sokat gondolkodtam, hogy repülővel vagy autóval érkezzünk erre a szépséges ősi földre, de azt kell, hogy mondjam, hogy nem bántuk meg, hogy az autó mellett döntöttünk. Kár lett volna egyetlen útszakaszt is kihagyni! Ahogy elhagytuk a tengerparti utat ismét  ott tornyosultak előttünk a szőlős lankák, az olíva ültetvények és a hatalmas parcella termőföldek gyönyörűen megmunkálva, október lévén felkészülve a télre és a következő évre. Amikor a kanyargós úton közeledtünk Volterra felé, ami kimagasodott a többi domb közül, úgy éreztük meg kell állnunk és először csak messziről csodálni a történelem  eme remek darabkáját. Volterrában nincs autós forgalom, mármint fent a városban, a kocsit a domb oldalban több parkoló valamelyikében, vagy a város alatt található mélygarázsba lehet letenni. Mi az utóbbit választottuk és szép lassan beléptünk egy másik világba, egy másik századba. Persze turisták mindenfelé és nem maradhatnak el a souvenireket árusító üzletek sem, de ettől még nem romlik  az etruszk városka hangulata. Csak barangoltunk a szűk utcákban, szívtuk magunkba a több évszázados illatokat és itt sem maradhatott el az itáliai életérzés. Bevásároltunk estére bort, sajtokat és sonkát és persze egy kis olívabogyót. Elbúcsúztunk Volterrától, ami egyébként azért is világszerte népszerű turista látványosság, mert itt játszódik  az Alkonyat második részének az a jelenete, amikor Edward majdnem feláldozza magát Belláért és kilép a tömegbe csillogó testével. Nyilván mondanom sem kell, hogy nem emiatt érdemes ide elutazni… J

San Gimignano, azaz a tornyok városa szintén dombtetőre épült ősi etruszk hagyományok szerint. Hogy miért a tornyok városa? Nos elég szembeszökő, ennyi tornyot egy kicsi városkában? A középkor tíz emeletes paneljai, ugyanis ezek a magasba törő építmények lakótornyok voltak és hála az égnek elég sok ,elég jó állapotban megmaradt, hogy mi szájtátva bámulhassuk. Egyébként a középkorban a gazdag nemesek több városban is építettek magas lakótornyokat, amolyan korabeli presztízs kérdés volt ez, de csak San Gimignano-ban maradtak meg, sőt a 13 közül az egyik mai napig látogatható. Az egész városka, mintha megállt volna az időben, egy konzerválódott 13-14. század. A Ciszterna téren megpihenve egy kis táska shopping után, ittunk egy újabb kávét és csak bámultuk a tömeget, az emberek sokaságát, ahogy velünk együtt nem tudnak betelni a látvánnyal és élvezik a térre beszökő napsugarakat és a megszámlálhatatlan fotó témát. A sok látnivaló és élmény után megéheztünk, beültünk egy tipikus kockás terítős helyi kis étkezdébe, ahol életem legfinomabb gnocchiját ettem. Még ennyi idő után is érzem a számban az ízét és persze a mellé elfogyasztott Chiantinak. J

Jóllakottan, elégedetten indultunk el utolsó szálláshelyünkre, ahol két éjszakát fogunk eltölteni. Monteriggioni mellett egy családi villa egy nagyon helyes portugál-olasz házaspárral és az eszméletlen cuki gyerekeikkel.

És már csak a romantikus olasz vacsora maradt hátra aznap este…