A korábbi bejegyzések a várandóságommal kapcsolatban 1-2 héttel ezelőtt íródtak, ahogy napról napra közelebb kerültünk az álmunk beteljesüléséhez. Nem mertem még babonából közzé tenni a reménnyel teli soraimat, de most hogy ez az álom szertefoszlott, úgy éreztem meg kell, hogy osszam, mert egyrészről segít, ha kiírom magamból a fájdalmamat, illetve hátha olyan is olvassa, akinek jelent valamit az, amin én átmentem. Biztos, hogy sokan átesnek a terhességük kezdetén úgy a vetélésen, hogy nem is tudják, hogy ez az volt, mert hát többnyire természetes úton esnek teherbe és mikor elmegy a baba még meg sem tudták, hogy egy kis élet növekszik odabent, majd hirtelen csak megáll... Az én helyzetem más, hiszen lombikos baba volt, az én Minikém. Minden percét nyomon követtük az előkészületektől egészen a fogantatásig, az első szívverését is láttuk és sajnos látnunk kellett, amikor már nem vert a kicsi szíve.
Hogy miért kellett ennek így történnie? Mi végre jött hozzánk ilyen pici időre? Miért hagyott itt ilyen hamar? Egy csomó kérdés kavarog bennem és csak keresem a válaszokat, de ezidáig csak holtkórosként élem túl az egyik napot a másik után. A hangulatom is teljesen hullámzó, hol jobban hol rosszabbul vagyok. Sokszor azon kapom magam, hogy a hasamat simogatom, ahogy tettem az első pillanattól kezdve és amikor rájövök, hogy már nincs bent senki, a szívem újra és újra darabokra törik.
Mindenki azzal biztat, hogy majd az idő begyógyítja a sebeimet és ne aggódjak majd jön a baba, amikor jönnie kell... és az ezekhez hasonló jelenleg nagyon bántó szavak. Valahol tudja az ember, hogy sajnálatból és jóindulatból mondják, de én semmi másra nem tudok gondolni, csak az elveszett gyerekemre, aki amilyen nehezen és hosszú várakozás után életre kelt bennem, olyan gyorsan elment. Mint a Mátyás király mesékben; jött is és már ment is és én meg itt maradtam a darabokra tört szívemmel és a mélységes fájdalmammal. És amire rádöbbentem a napokban, amikor férjem nagypapájának a temetésén néztem a gyászoló és a búcsúzó családot, hogy minden lélek megérdemelné a gyászt és az itt maradottak a lehetőséget, hogy elbúcsúzzanak és elengedjenek. Erre a kegyre egy várandós nőnek esélye sincs...az egyik percben még ver az a pici drága szív, majd megszűnik dobogni, aztán vagy spontán elvetél vagy jöhet a kórházban a műszeres befejezés. Nekem az utóbbi volt...elaltattak és elvették. Felébredtem és rájöttem, hogy újra egyedül vagyok és el kell engednem. De hát hogy lehet csak úgy elengedni gyász szertartás nélkül?
Minike már örökre a "megnemszületett" gyermekem lesz. Egy vígasztal itt a veszteséges napokban, hogy a drága Papa fent vigyáz a kisbabánkra és nincsenek egyedül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése