Egy megszakadt szív története

A korábbi bejegyzések a várandóságommal kapcsolatban 1-2 héttel ezelőtt íródtak, ahogy napról napra közelebb kerültünk az álmunk beteljesüléséhez. Nem mertem még babonából közzé tenni a reménnyel teli soraimat, de most hogy ez az álom szertefoszlott, úgy éreztem meg kell, hogy osszam, mert egyrészről segít, ha kiírom magamból a fájdalmamat, illetve hátha olyan is olvassa, akinek jelent valamit az, amin én átmentem. Biztos, hogy sokan átesnek a terhességük kezdetén úgy a vetélésen, hogy nem is tudják, hogy ez az volt, mert hát többnyire természetes úton esnek teherbe és mikor elmegy a baba még meg sem tudták, hogy egy kis élet növekszik odabent, majd hirtelen csak megáll... Az én helyzetem más, hiszen lombikos baba volt, az én Minikém. Minden percét nyomon követtük az előkészületektől egészen a fogantatásig, az első szívverését is láttuk és sajnos látnunk kellett, amikor már nem vert a kicsi szíve.

 

Hogy miért kellett ennek így történnie? Mi végre jött hozzánk ilyen pici időre? Miért hagyott itt ilyen hamar? Egy csomó kérdés kavarog bennem és csak keresem a válaszokat, de ezidáig csak holtkórosként élem túl az egyik napot a másik után. A hangulatom is teljesen hullámzó, hol jobban hol rosszabbul vagyok. Sokszor azon kapom magam, hogy a hasamat simogatom, ahogy tettem az első pillanattól kezdve és amikor rájövök, hogy már nincs bent senki, a szívem újra és újra darabokra törik.

Mindenki azzal biztat, hogy majd az idő begyógyítja a sebeimet és ne aggódjak majd jön a baba, amikor jönnie kell... és az ezekhez hasonló jelenleg nagyon bántó szavak. Valahol tudja az ember, hogy sajnálatból és jóindulatból mondják, de én semmi másra nem tudok gondolni, csak az elveszett gyerekemre, aki amilyen nehezen és hosszú várakozás után életre kelt bennem, olyan gyorsan elment. Mint a Mátyás király mesékben; jött is és már ment is és én meg itt maradtam a darabokra tört szívemmel és a mélységes fájdalmammal. És amire rádöbbentem a napokban, amikor férjem nagypapájának a temetésén néztem a gyászoló és a búcsúzó családot, hogy minden lélek megérdemelné a gyászt és az itt maradottak a lehetőséget, hogy elbúcsúzzanak és elengedjenek. Erre a kegyre egy várandós nőnek esélye sincs...az egyik percben még ver az a pici drága szív, majd megszűnik dobogni, aztán vagy spontán elvetél vagy jöhet a kórházban a műszeres befejezés. Nekem az utóbbi volt...elaltattak és elvették. Felébredtem és rájöttem, hogy újra egyedül vagyok és el kell engednem. De hát hogy lehet csak úgy elengedni gyász szertartás nélkül?

Minike már örökre a "megnemszületett" gyermekem lesz. Egy vígasztal itt a veszteséges napokban, hogy a drága Papa fent vigyáz a kisbabánkra és nincsenek egyedül! 

 

Szívverés és álomkór

Még csak pár napja, hogy először láttuk Minikénket, de akkor még olyan picur volt, hogy a kis szíve még nem vert. Annyira aggódtam, hogy elindul-e a kis drága, hogy nem bírtam kivárni a hét végét, mikor újra megyünk az intézetbe, szóval elmentem itt Kecskeméten ultrahangra, ahol a szonográfus már látott egy 2 milliméteres babuskát, akinek ver a szíve, de még egy picit lassan, az került a leletre, hogy bradycard. Totál kikészültem, borzalmas délutánom és éjszakám volt, annyira aggódtam érte, hogy miért lassú, miért nem ver már gyorsabban, miért nem nagyobb már... A várandósság tényleg egy más állapot, mindig aggodalmaskodó típus voltam, a szeretteimért folyton aggódok, de ezt nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen mértékben lehet fokozni. Alig vártam, hogy reggel végre a saját nőgyógyászom is megvizsgáljon, megnézze a leleteimet és megnyugtasson. Szerencsére sikerült neki, mert mindent rendben talált, még az Anyukámnak is megmutatta a pulzáló kis rizsszemet.

Aztán amikor lehiggadtam és megnyugtattam magam körül mindenkit, akiknek persze nem sikerült engem megnyugtatni, rájöttem, hogy mit is várok el az én Minikémtől, hisz az anyja is lassú, alacsony vérnyomással, miért is kellene neki kitűnni. :) Na persze nem beszélve arról, hogy lassan egy hete folyamatos álomkórban szenvedek. A fejem le akar gurulni a nyakamról és a szemhéjam feszt le tudna ragadni. Olyan álmos vagyok, mint aki hónapok óta nem aludt, pedig a körülményekhez képest elég jól alszom éjszakánként és az a 7-8 óra meg is van. Reggel meglepően frissen ébredek, de aztán délelőtt jön a szuper kóma, majd ebéd után egy újabb hullám és végül kora este már totál hulla vagyok. Szóval szegény gyerekem mitől is lenne friss, amikor az anyukája gyakorlatilag napok óta alvajáró.

Pár nap múlva újra megnézhetjük együtt a férjemmel méhem picuri gyümölcsét és remélem majd jól megdicsérik milyen ügyes és, hogy jól fejlődik. Ő jár minden pillanatban a fejemben, ő adott értelmet az életemnek!

Na nézzük kik laknak odabent!

Végre eljött az első terhes ultrahang ideje, két héttel a tesztelés után. A terhességem ekkorra 6 hetes 5 napos, a hcg hormon szintem az egekben és a korai várandósság tünetei is aranyosan kerülgetnek, mint a feszülő, elnehezedett, megduzzadt cicik, állandó pisilhetnék, néha egy kis émelygés és szédülés. Jah és majdnem kifelejtettem a hihetetlen, de kerekedő pocakot. Nem tudom, hogyan lehetséges, hiszen másoknál a 3-4. hónapnál előbb semmi külső jele nincs, de én ha akarnám sem tudnám elrejteni vagy behúzni a dinnyéimet. :)

Ismét Budapestre, a Forgács Intézetbe kellett menni, ahol kitörő örömmel fogadtak, nem tudom, hogy akikkel együtt voltunk a leszíváson és a beültetésen, azok közül másnak sikerült-e. Nagyon remélem, hogy igen. Hála az égnek a férjem is bejöhetett és a vállamnál állva ő is megnézhette a monitort és az onnan integető cukorborsót. Ugyanis hurrááá, jippijáááiééé ott van bent egy icurka-picurka mini gyerek, aki öt hetes méretekkel rendelkezik. Jó helyen tapadt meg, jó méretű petezsák és szikhólyag. Sajnos szívhang még nem volt látható, hallható, de megnyugtattak, hogy az még korai is lenne, mert a kisbabám még csak 2 milliméteres. Következő héten újra jönni kell és akkorra már lehet verni is fog a kis szíve.

Azt nem tudom, hogy hová lett a másik babuska... érdekes ez az egész amúgy. Végig olyan megérzésem volt és a családnak is, hogy iker babáink lesznek, hogy ott van a két kis nyuszifül és őszintén csalódott is voltam, amikor csak egy babát látott az orvos. Tudom, hogy nem szabad elégedetlennek lennem, mert ez az egész már így is egy kész csoda, hogy elsőre így eljutottunk eddig, de azért az anyai ösztönök már dolgoznak. Mindketten az én babáim, láttam, ahogy betették őket a méhembe és az elmúlt két hétben mindkettőjüknek beszéltem és énekeltem. Mindkettőjüket szeretem és ígéretet tettem nekik, hogy vigyázok rájuk. Aztán lehet, hogy a másik babám úgy döntött, hogy később jön és ezt nekem el kell fogadnom, de nehéz... Azért még bizakodom, hogy a következő ultrahangon esetleg előkerül a másik kis nyuszi.

Két hét várakozás és a nagy tesztelés

A beültetés utáni két hetet otthon töltöttem a kiskutyáimmal, akik gondosan vigyáztak rám. Édes pofák! Meglepően gyorsan teltek a napok, pedig nem sok hasznosat csináltam. Egész nap mentek a sorozatok, pihenés gyanánt olvastam is és igyekeztem nem keresni magamon semmiféle tüneteket. Állítólag ez egy amúgy is fontos lombikos szabály, hogy nem keressük-kutatjuk, mert akkor biztos, hogy talál az ember lánya és aztán meg jöhet a nagy pofára esés. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy higgadtan és minden szabályt betartva sikerült véghez vinni ezt az amúgy baromi unalmas két hetet.

Végre elérkezett a nagy tesztelés ideje. Előző nap feltankoltam jó pár terhességi teszttel biztos, ami tuti alapon. Férjem megkért, hogy korán reggel csináljam meg, mielőtt ő elindulna dolgozni. Eleget is tettem a kérésének és hajnalok hajnalán amúgy is totál teli hólyagomnak jól esett a könnyítés. Mielőtt leírom a kálváriámat leszögezném, hogy soha az életben nem volt még pozitív tesztem. SOHA! Szóval lepisiltem a tesztet, ahogy azt az ábrák javasolták és hirtelen megjelent egy erős csík... vártam 1-2 percet, maradt az egy. Sokkot kaptam, elkeseredtem és nem tudtam mit fogok kezdeni ezek után magammal. Visszamentem a hálóba a férjemhez, odaraktam a tesztet elé és mondtam neki, hogy nem jött össze, majd visszabújtam az ágyba. Erre szegény csak nézegette a tesztet és mondja, hogy Szívem ezen van egy másik csík is. Na persze! Megnéztem azért és valóban volt, de elég halvány. Nem hittem benne, hogy ez bármi jót is jelenthet. Majd addig nézegettem, hogy egész felerősödött a második csík, de még mindig sokkos állapotban voltam és hitetlenkedtem. Muszáj volt telefonos segítséget kérnem, lefotóztam a nyamvadt kis tesztet és átküldtem két barátnőmnek, az egyikük kismama, a másiknak meg van egy 1 éves kisfia...gondoltam ők már csak láttak normális pozitív tesztet... Mindketten küldték a szívecskéket és meghatottan gratuláltak, én meg még mindig ott ültem, mint egy béna és nem hittem a szememnek és nekik sem. Nem tudom, hogy mennyi idő kellett, mire felfogtam.

Nincs mit tenni, ez már valószínűleg a várandós hülyülés! :)

Aztán a nap folyamán csináltam még kettőt, majd másnap reggel és következő héten is egyet. Felhívtam az intézetet, ahol elújságoltam a többszörös pozitív teszteket, mire a legédesebb doktor bácsi megkért, hogy most már ne csináljak több tesztet, hanem gyűjtsek a pelenkára és két hét múlva menjek hozzájuk ultrahangra. 

Gondoltam magamban, ez most komoly? Újabb két hét? De hál istennek az is gyorsan eltelt...

Vágyakozás

A közvetlen környezetünk, a családunk és a barátaink tudták, hogy nálunk sajnos nem jön csak úgy magától a várva várt gyermek. Bármennyire is bíztunk benne és tettünk meg mindent, kiderült, hogy természetes úton nem sok esélyem van teherbe esni, mert elzáródások vannak és összenövések a kismedencémben. Amikor 2015 karácsonya előtt egy-két nappal egy laparoszkópos műtét után közölte a diagnózist az orvosom, egy világ dőlt bennem össze. A fájdalom és tehetetlen düh uralkodott el rajtam és csak magamat tudtam hibáztatni, hogy defektes vagyok. Szomorú és elkeserítő pillanatok voltak. Aztán megkaptuk a beutalót lombik bébi programra, ami egy kis erőt adott, hogy hátha mégis van esély a vágyott babára. A Forgács Intézetet javasolták és februárban már ott is voltunk, amúgy pont aznap este lettem édesanya...egy négylábú szőrös gyereké! :)

Minden vizsgálati eredményünk jó lett, kivéve az én rendetlenkedő inzulin rezisztenciám, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy várunk és megpróbáljuk először azt rendezni. Nyáron átestem a petevezeték átfúváson (azt kívánom, hogy senkinek ne kelljen átélnie azt a fájdalmat)és kiderült, hogy az egyik petevezetőm talán mégis csak átjárható. Ezen felbuzdulva belevágtunk egy inszeminációba, de sajnos nem jártunk sikerrel. Ebben az időszakban még Budapesten éltünk és én már folyamatosan azt éreztem, hogy nekem nem itt van a helyem. Nem voltam boldog a városban, ahol már 12 éve éltem és nem voltam boldog a munkahelyemen, nem voltam boldog, hogy nem sikerül anyává válni... Több hónapig jártam pszichológushoz, aki nagyon sokat segített rátalálni újra magamra és elfogadni magam és azt a helyzetet, amiben épp vagyunk. Közben elvégeztem a kismama és babás jóga oktatói képzést, ahol csodálatos energiákat kaptam az oktatóktól és a társaimtól. Teljesen átalakult bennem minden az anyaság, várandósság és baba témában és örökre hálás leszek nekik ezért!

Szóval nem volt maradásunk és hál istennek a férjem is úgy gondolta, hogy sokkal jobb lesz nekünk vidéken és fogjunk bele a közös álmunk megvalósításába! Elkezdtük árulni a lakást, én új munkahelyet kerestem Kecskeméten és közben vártam a decembert, mert akkora volt időpontunk lombik kezelésre. Amint elhatároztam, hogy menni kell, azonnal jött az új munkalehetőség Kecskeméten és a lakás is elég gyorsan elkelt, szóval irány a szülővárosom, új élet, új kihívások! Amint elindult az új életünk, újra élet költözött belém, teli voltam tervekkel és lehetőségem nyílt a munka mellett jógát is oktatni egy szuper jóga stúdióban egy nagyon klassz kis csapattal. Majd sajnos körvonalazódott bennem, hogy az új főnököm nem annyira családbarát és semmilyen szinten nem támogatja az én családalapítási terveimet, úgyhogy átrakattam februárra a lombikot, hogy nehogy gond legyen a próbaidő alatt... Nem jártam sikerrel, ugyanis a próbaidő alatt felmondtak és egyértelmű volt,hogy a tervezett baba miatt, mindezt karácsony előtt pár nappal. A második elcseszett karácsony, kezdtem azt hinni, hogy a legkedvesebb ünnepem valamiért megharagudott rám, pedig nálam lelkesebb imádója nincs. Na mindegy! Túl lendültem a csalódáson és csak a februárra koncentráltam és minden porcikámmal készültem rá. Hosszú volt a január, talán még sosem volt ennyire hosszú...

Babagyár

Végre elérkezett a nap 2017. február 6., amikor elindulhatott a long protokoll lombik programunk. Az első lépés egy vérvétel volt korán reggel, majd délután vissza kellett telefonálni, hogy milyenek az eredmények, indul-e a mandula. Még csak az első nap, de már kezdődik a körömlerágós, kiborulós várakozás. Hála az égnek, jók lettek az eredmények, úgyhogy kiválthattam az első adag injekciót. Következő lépés kivárni, hogy megérkezzen a menstruáció, majd a ciklus harmadik napján irány az újabb vérvétel és az újabb idegbaj délutánig vajon jól reagálok-e a szurikra. Ezen is tovább lendültünk sikeresen, jöttek a következő adag injekciók. Lassan egy szexi tűpárnához hasonlított a pocakom és az egész család hősként tekintett rám minden reggel és este, amikor beadtam magamnak az újabb és újabb löketet. Férjem meg is jegyezte, hogy belőlem tuti jó drogos lenne, nem úgy mint belőle, mert ő képtelen lenne magát megszúrni. De szerintem csak a férfiaknak fogalmuk sincs arról, hogy egy gyermekre vágyó nő bármit megtenne, ha azt mondták volna döfjek magamba egy nagy kést, mert majd attól leszek várandós, én azt is megtettem volna a siker érdekében, ahogy szerintem bármelyik sorstársam.

Elérkezett az első ultrahang, amikor is az orvos megnézte, hogy állnak a tüszők. Nagyon mókásra sikerült az első vizsgálat, mert épp égnek meredő lábakkal feküdtem fent a széken és a dokival a tüszőket sasoltuk, amikor bejött a másik orvos is és odalépett, belebámult a monitorba, majd elégedetten vigyorgott és közölte nagyon szuper a helyzet. Olyan érzésem volt, mintha ezek ketten elégedetten vigyorogva konstatálják, hogy milyen klasszul tudnak gyereket csinálni. :) Mindenesetre iszonyú rendesek és körültekintőek voltak a doktor urak és nagyon udvariasak is, de hát azért ez a fiús csibészség nem maradhatott el. Jó érzés volt, hogy nem betegként kezelnek és egy percig sem volt "futószalag" effektus érzésem. A következő és a harmadik ultrahangon is minden rendben volt, úgyhogy elérkezett a tüszőrepesztés ideje és a petesejt leszívásé.

Szombaton, 2017. február 25-én kellett beadni a tüszőrepesztő injekciót és hétfőn menni kellett a beavatkozásra. Nem gondoltam volna, hogy milyen jó hangulatban fog telni a műtét előtti időszak. Három sorstársammal várakoztunk a családias tágas szobában, majd egyesével, egymás után vittek el minket altatni. Én voltam az utolsó, szóval végig néztem háromszor, ahogy elvisznek mindenkit a "kivégző osztag" elé. Szerencsére semmi borzalmas nem történt, nagyon kedvesek voltak a műtőben és kb. 5 másodperc sem kellett, hogy bealudjak. Mikor a kényelmes ágyamban felébredtem, nem éreztem semmit, nem fájt semmim, de azért még egy óráig pihengetni kellett, közben jött az embriológus és közölte, hogy 4 petesejtet sikerült leszívni és a spermakép is nagyon jó. Csak estére éreztem, hogy szurkál a hasam, de nem volt vészes. Annál rémesebb volt az újabb várakozás, másnap reggel kellett telefonálni, hogy mi a helyzet. Mielőtt tárcsáztam az intézetet már a torkomban vert a szívem és sokkos állapotba kerültem(Móni idegállapotba gyüttem), de szerencsére jó hírek vártak. Három babuskánk lett, akikhez nagyon gratuláltak. Letettem a telefont és csak zokogtam, mint egy bőgőmasina. Akkora kő esett le a szívemről. Következő nap is telefonálni kellett, még mindig hárman voltak, majd csütörtökön reggel újra, hogy mehetünk-e a babákért. Mondta a doki, hogy ketten maradtak és őket még aznap vissza is ültetik. Olyan érzés volt Budapestre menni a babákért, mintha nem is a férjem és a kocsi vinne, hanem a saját szárnyaimon repülnék.

Az embrió transzfer, vagy beültetés érzésre olyan, mint egy klasszikus nőgyógyászati vizsgálat, semmi fájdalom, semmi borzalom, csak az izgatottság. Mondjuk az elég nonszensz, ahogy az embriológus besétál egy katéterrel a kezében, amiben hozza a gyerekeidet, majd az orvos az ultrahang segítségével bejuttatja őket az anyaméhbe, ezt a folyamatot végig nézhettem egy nagy monitoron. Nyilván a kis csírababáim még aprócskák, szabad szemmel nem láthatóak, de a folyadék, amivel beúsztatják őket az ideális helyre az látható végig. Erről meg is kaptam az első ultrahang felvételt... Leírhatatlan érzés ezt így végig asszisztálni, az meg pláne, amikor életemben először kismamának szólítanak. Elképesztően fura volt még egy óráig ott feküdni a sorstársakkal, a kismamákkal a szobában összeszorított lábakkal, nehogy kiszökjenek a kölkök. :) 

Hazafelé az úton nem tudtam semmi másra gondolni, csak a két kis minikémre a pocakomban és imádkozni, hogy két hét múlva pozitív tesztet pisiljek.