Babagyár

Végre elérkezett a nap 2017. február 6., amikor elindulhatott a long protokoll lombik programunk. Az első lépés egy vérvétel volt korán reggel, majd délután vissza kellett telefonálni, hogy milyenek az eredmények, indul-e a mandula. Még csak az első nap, de már kezdődik a körömlerágós, kiborulós várakozás. Hála az égnek, jók lettek az eredmények, úgyhogy kiválthattam az első adag injekciót. Következő lépés kivárni, hogy megérkezzen a menstruáció, majd a ciklus harmadik napján irány az újabb vérvétel és az újabb idegbaj délutánig vajon jól reagálok-e a szurikra. Ezen is tovább lendültünk sikeresen, jöttek a következő adag injekciók. Lassan egy szexi tűpárnához hasonlított a pocakom és az egész család hősként tekintett rám minden reggel és este, amikor beadtam magamnak az újabb és újabb löketet. Férjem meg is jegyezte, hogy belőlem tuti jó drogos lenne, nem úgy mint belőle, mert ő képtelen lenne magát megszúrni. De szerintem csak a férfiaknak fogalmuk sincs arról, hogy egy gyermekre vágyó nő bármit megtenne, ha azt mondták volna döfjek magamba egy nagy kést, mert majd attól leszek várandós, én azt is megtettem volna a siker érdekében, ahogy szerintem bármelyik sorstársam.

Elérkezett az első ultrahang, amikor is az orvos megnézte, hogy állnak a tüszők. Nagyon mókásra sikerült az első vizsgálat, mert épp égnek meredő lábakkal feküdtem fent a széken és a dokival a tüszőket sasoltuk, amikor bejött a másik orvos is és odalépett, belebámult a monitorba, majd elégedetten vigyorgott és közölte nagyon szuper a helyzet. Olyan érzésem volt, mintha ezek ketten elégedetten vigyorogva konstatálják, hogy milyen klasszul tudnak gyereket csinálni. :) Mindenesetre iszonyú rendesek és körültekintőek voltak a doktor urak és nagyon udvariasak is, de hát azért ez a fiús csibészség nem maradhatott el. Jó érzés volt, hogy nem betegként kezelnek és egy percig sem volt "futószalag" effektus érzésem. A következő és a harmadik ultrahangon is minden rendben volt, úgyhogy elérkezett a tüszőrepesztés ideje és a petesejt leszívásé.

Szombaton, 2017. február 25-én kellett beadni a tüszőrepesztő injekciót és hétfőn menni kellett a beavatkozásra. Nem gondoltam volna, hogy milyen jó hangulatban fog telni a műtét előtti időszak. Három sorstársammal várakoztunk a családias tágas szobában, majd egyesével, egymás után vittek el minket altatni. Én voltam az utolsó, szóval végig néztem háromszor, ahogy elvisznek mindenkit a "kivégző osztag" elé. Szerencsére semmi borzalmas nem történt, nagyon kedvesek voltak a műtőben és kb. 5 másodperc sem kellett, hogy bealudjak. Mikor a kényelmes ágyamban felébredtem, nem éreztem semmit, nem fájt semmim, de azért még egy óráig pihengetni kellett, közben jött az embriológus és közölte, hogy 4 petesejtet sikerült leszívni és a spermakép is nagyon jó. Csak estére éreztem, hogy szurkál a hasam, de nem volt vészes. Annál rémesebb volt az újabb várakozás, másnap reggel kellett telefonálni, hogy mi a helyzet. Mielőtt tárcsáztam az intézetet már a torkomban vert a szívem és sokkos állapotba kerültem(Móni idegállapotba gyüttem), de szerencsére jó hírek vártak. Három babuskánk lett, akikhez nagyon gratuláltak. Letettem a telefont és csak zokogtam, mint egy bőgőmasina. Akkora kő esett le a szívemről. Következő nap is telefonálni kellett, még mindig hárman voltak, majd csütörtökön reggel újra, hogy mehetünk-e a babákért. Mondta a doki, hogy ketten maradtak és őket még aznap vissza is ültetik. Olyan érzés volt Budapestre menni a babákért, mintha nem is a férjem és a kocsi vinne, hanem a saját szárnyaimon repülnék.

Az embrió transzfer, vagy beültetés érzésre olyan, mint egy klasszikus nőgyógyászati vizsgálat, semmi fájdalom, semmi borzalom, csak az izgatottság. Mondjuk az elég nonszensz, ahogy az embriológus besétál egy katéterrel a kezében, amiben hozza a gyerekeidet, majd az orvos az ultrahang segítségével bejuttatja őket az anyaméhbe, ezt a folyamatot végig nézhettem egy nagy monitoron. Nyilván a kis csírababáim még aprócskák, szabad szemmel nem láthatóak, de a folyadék, amivel beúsztatják őket az ideális helyre az látható végig. Erről meg is kaptam az első ultrahang felvételt... Leírhatatlan érzés ezt így végig asszisztálni, az meg pláne, amikor életemben először kismamának szólítanak. Elképesztően fura volt még egy óráig ott feküdni a sorstársakkal, a kismamákkal a szobában összeszorított lábakkal, nehogy kiszökjenek a kölkök. :) 

Hazafelé az úton nem tudtam semmi másra gondolni, csak a két kis minikémre a pocakomban és imádkozni, hogy két hét múlva pozitív tesztet pisiljek.