Hihetetlenül gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok, sőt még az évek is. Már két éve, hogy terápiás céllal megérkezett az én szőrös babám, Gandhi, a francia bulldog gyerek, aki bearanyozza a napjaimat.
Úgy telt a gyerekkorom, hogy mindig volt kutyám, együtt nőttem fel a kis barátaimmal és elég korán kiderült, hogy sokszor többre tartom őket az embereknél. Ez azóta sem változott. Arra a feltétel nélküli szeretetre, hűségre és kitartásra egy ember sem képes, maximum a gyerekek, amíg a felnőttek ki nem irtják belőlük. Mikor kireppentem a családi fészekből és önálló életet kezdtem elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz, "beszerzek" (nem találom a jó szót) egy kiskutyát. Tudtam, hogy hosszú távon nem élhetek egy igazi társ nélkül. Csak az tartott vissza, hogy az akkori körülmények nem feleltek meg egy kis jövevény felelősségteljes gondozásához.
Majd belépett az életembe a férjem, adott volt minden körülmény, hogy család legyünk, de a kétlábú gyerek nem akart megérkezni. Napról napra szomorúbb lettem és egyre több szeretet halmozódott fel bennem, amit már a környezetem sem tudott befogadni. Végre megesett a férjem szíve rajtam és meglepett Gandhival.
Gandhi egy teljesen új szintre emelte a kapcsolatunkat is. Közös felelősség a nevelése, a gondozása, a szabályok felállítása és mint afféle kezdő szülők el is rontottuk a mi kis szőrös gyerekünket. A tapasztalt kutyások szerint humanizáltuk az ebet, akinek azóta sincs fogalma róla, hogy ő egy kutya. De hát lehet ezen csodálkozni? Akik annyira vágynak gyermekre, mint mi, akik annyira szeretik ezt a kis dögöt, mint mi, azok teljesen úgy kezelik, mint az első gyereket. Imádjuk, kényeztetjük, elkapatjuk, leszidjuk, amikor rossz, majd bocsánatot kérünk tőle... Borzalom! :) Teljes következetlenség... Anyukám kérdezi mindig, aki egyébként imádja és köti neki a kis ruhákat, hogy mi lesz, ha kétlábú babánk lesz? Ha ennyire szeretjük ezt a kis szörnyeteget, hova lehet ezt még fokozni... Más az embergyerekét nem szereti ennyire... Sajnos! :(
Elég mozgalmas, sokszor nagyon nehéz volt az elmúlt két év, de az biztos, hogy ha nincs nekem Gandhi akkor nem tartanék itt... rengeteg mindent tanít nekünk nap, mint nap és olyan sok vidám percet okoz, hogy el tudja feledtetni a sok fájdalmat és veszteséget. És nála együttérzőbb lényt nem tudnék mondani. A legmeghatározóbb történet az volt, amikor Minike életre kelt a pocakomban Gandhi bújt hozzám, vigyázott rá és ott volt végig, amíg a kisbabánk elment... Utoljára odabújt a pocakomhoz, elbúcsúzott a maga módján és azóta se viselkedett úgy, mint akkor. Ennél értelmesebb, érzékenyebb lény nincs a világon.
Annyi örömet okoz, hogy tényleg beváltja a hozzá fűzött reményeket, miszerint terápiás kutya. De persze ennél sokkal több. Ő az én MINDENEM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése